Önéletrajz

Pápán születtem 1967. október 8-án, édesanyám, leánykori nevén Tihanyi Judit nem sokkal előtte múlt 19 éves, de akkoriban már így is közel két éve házas; apám, Áldozó Mihály akkor éppen távolabb izgult, bár ez sem tartotta vissza attól, hogy csapatkapitányként, a védelem tengelyében aznap tagja legyen a Dombóváron NB II-es mérkőzésen 2-1 arányban győztes Pápai Textiles csapatának. Akkoriban a Tanáccsal szembeni bérházban laktunk, irodámból, ahol 13 éve dolgozom, arra az épületre látok, ami egykori otthonunk helyén terpeszkedik.

Anyám – amíg csak rokkantnyugdíjas nem lett – a textilgyárban volt betanított munkás, fűzőnő, apám a kilencvenes évek elejéig ugyanott, a kikészítőben villanyszerelő; később a kórházban dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. Ma – közel a hetvenhez – a kempingben karbantartó.

Ahogy felépült az első ház a későbbi Vajda Péter lakótelepen (abban az időben még Bajcsy-Zsilinszky utca 26/C volt), ott voltunk a beköltözők között; arra már emlékszem, hogyan épült a mai 3-as számú épület, meg aztán a többi. Valahol a távolban megvan még Tihanyi nagyapám, klasszikus műveltségű postatiszt, kerek fejű öreg bácsi képe, akinek kezét fogva sétálunk és aki mesél, s akinek irodájához tartozott az az erkély, ami a postapalotán ma is ott díszlik a visszarakott torony alatt átellenben a Tocsik-házzal.

Előbb még távolsági busszal, sokkal később autóval, de gyakran „hazamentünk” Fertőendrédre, de inkább aztán Fertődre, ahol korán özvegységre jutott nagynéném és Áldozó nagyanyám éltek, ahol sokat nyaraltunk öcsémmel, s ahol az eltévedt osztrák autókat vadásztuk az utcán, mert ha eltévedtek és útbaigazítottuk őket Eszterháza, a kastély felé, akkor rágógumit kaptunk jutalmul. Egyik irányban Eszterháza, a petőházi cukorgyár felé kanyargó kisvasút, másik oldalt a süttöri laktanya, késő éjszaka a Bűvészből hazafelé hangoskodó orosz tisztekkel, akik közül néhány a nyolcvanas években az első idegenlégiós volt aztán a helyi focicsapatban.

Apámtól szép nevet örököltem, szeretem hinni, hogy az összes Áldozó rokonom; könnyű megjegyezni, Zalaegerszegtől Szombathelyig megkérdezik ma is, hogy a focista a bátyám-e; amikor mondom, hogy apám, sokan elkedvetlenednek. Anyám családjában a Tihanyi magyarosított név, eredetileg Tumbász volt; de kihámozhatatlanul keveregnek Molnárok is, meg Pillerek is; eddig elmulasztottam, hogy a tókerti plébánián Zsiga atyánál felüssük egyszer a mátrikulát: őnála volt anyám elsőáldozó, de ő keresztelt engem, meg a gyermekeim, meg az öcsém gyermekeit is mind. Saját üzemében dolgozó asztalos, Szabadkára helyezett, majd onnan visszamenekült vasutas, már említett postatiszt, aztán újságárus pápai nagymama, akinek kuncsaftjai voltak, aki a „Pénzes doktor úrnak”, meg a délután érkező „tisztviselőknek”, meg a következetesen „pá”-val üdvözölt belvárosi asszonyoknak már előre összekészítette a napi-heti sajtót, aki egy elvarázsolt világ, a homályos üvegablakra gumizott-csipeszelt magazinok közül bekandikáló forgatag, az akkori „Kost utca” közepén rendezkedett be a fülkében, abban a fülkében, amit aztán szerteszét láttam a városban még szolgálni, meg félredöntve éktelenkedni, és olyan volt nekem abban az állapotában, mint egy ruha, amitől megfosztottak, amivel együtt rengeteg meleget, közelséget, utóbb még a mamát is elvették tőlem. 

Hároméves múltam, de nem voltam még négy, amikor egy balesetben elveszítettem bal szememre a látásom; a Mária utcai klinikán valamitől örökre elbúcsúztam, viszont találkoztam egy bácsival, akinél aztán Csabdin nyaranta még tíz éven keresztül heteket töltöttem. Előtaláltam nála a háború előtt kiadott olvasókönyveit: Szent Lászlóról szóltak a történetek és nem Dezsőről meg Rezsőről a termelőszövetkezetben; bár ezt akkor még nem tudtam; az ostromról mesélt, németekről és oroszokról, a háborúról; a falu környékén töltényhüvelyeket gyűjtöttünk, de volt a háznál pince is, olykor málnát szedtünk és kijártunk a temetőbe szegény Bözsi néni sírjához. 

A textiles óvodába hordtak hajnalonta, mellette volt a bölcsi, a kerítés túloldalán meg az öcsém. Óriásinak tűnt akkor az udvar és a csoportszobák is, de tavaly a rekonstrukció után szívszorító volt látni ugyanezt egy másik perspektívából; sokan voltunk textiles-gyerekek, sokan megvannak ma is.

Ma is emlékszem az első napra az általános iskolában; sőt előtte az évnyitóra is, amit a rossz idő miatt az épület folyosóján tartottak. A tókerti iskola akkor már majdnem kész új részében volt az osztálytermünk, szép világos terem, a bejárat mellett olajkályha, amelyen egyszer szétrobbant a tanító néni rajt felejtett kávéspohara. Két kiflit vettem kezdetben az Ötödik utcai ABC-ben meg egy mackósajtot (egy forint harminc fillér volt így a reggelim), az iskolatej és a takarékbélyeg akkor elérhetetlen státuszszimbólumnak tűnt, és egyszer az alig kibontott sajttal hátba akartam dobni valakit, de a sajt kicsúszott a kezemből, pályára állt és megbabonázva néztem, ahogy a szépen meszelt falra kenődik, majd némi tűnődés után a parkettára pottyan. A kávé is hagyott nyomott, de ezt a sajtplecsnit, közel a plafonhoz szinte világítani láttam és rettegtem, hogy számon kérik rajtam; ültünk az órákon és ott volt, és ott volt, és ott volt.

Nézegetem olykor a bizonyítványom, nem voltam rossz tanuló, de kitűnő sem: ötödikben például énekből és testnevelésből voltam csak négyes, minden másból ötös; hetedikes tanárom aztán leszoktatott a matekról, onnantól kezdve csak négyeseket kaptam, de talán ezért is éreztem elégtételt, amikor nyolcadikban megnyertem az iskolai matematika versenyt (meg a társadalomismeretit is).

Még ötödikes koromban egy megnyert városi torna után hívták le az akkori Textiles-pályára az egész csapatunkat edzeni, gyakorlatilag akkortól kezdve igazolt labdarúgónak számítok. 


Közel hét-nyolc évig az egymásra következő edzők mindig apámat keresték bennem, de aztán beláttuk, kár erőltetni; a játék azért a mai napig örömet okoz. Nyertünk megyei bajnokságokat, képviseltük a megyét az Úttörő Olimpia területi döntőjén (mindkétszer a pacsai focikollégium gázolt ott le bennünket), nyertünk nagypályás tornát Pápán a Videoton, a Rába ETO és a Haladás előtt, meg persze vertek is meg minket itt-ott hol kicsit, hol meg irtózatosabban. 

Valahogy természetes volt, hogy az akkor a mai Refi épületében működő Petőfi Gimnáziumban tanulok tovább; érdekes volt megélni, hogy az osztály fele zalkás volt, mi meg néhányan tókertiek. Jó iskola volt, jó közösség voltunk; manapság is majd minden évben tartunk osztálytalálkozót (idén biztosan, most jön a negyedszázados jubileum), vagy a középiskolai barátokkal – utóbb már asszonyokkal, esetleg nagyobb gyerekekkel kiegészítve – kolbásztöltést vagy ilyesmit. Még egyikünkben sem fogant meg az elhatározás, hogy szőlőbirtokra tegyen szert, így arra sem kényszerülünk, hogy egymás rettenetes borait dicsérjük és iszogassuk; bár ami késik, az nem múlik…

Tanítás után – nagyviláginak számító zalkás osztálytársaimmal – a Drink Bárba, a Márványba (kóla négynyolcvan, de vizezett volt), az akkor még szinte új Platánba (gyömbér hat forintért) jártunk, meg a Várkertbe, meg péntek-szombat esténként a néma fehér kőszobornál (Jókai szobor a kastély előtt) találkoztunk, és dohányoztunk, és rájöttem, hogy piros Symphóniát szívni – egyrészt, mert a mamának mindig volt, másrészt, mert azt az Árpádon kívül senki nem kért tőlem – költséghatékonyabb, mint Sopianet.

Tanultunk is, magyarból és történelemből egész tűrhető eredményeket mutattam; magyartanárom egyszer észrevett nálam órán egy franciakockás lapot, amit azonnal és kellő indulattal kobzott el, majd olvasott; néhány klasszikus formában (disztichonban) írt epigramma volt meg más versek. Dóra néni azóta is írásra biztat, ám komoly törést okozott nekem az, amikor érettségi után a Mozgó Világban megjelent néhány versem, mert utána húsz évig nem írtam ilyesmit. Amit meg utána, az javarészt tavaly jelent meg (A második utcában lakott egy pék. – Pápa, 2010.). Negyedikben az egyik B-s évfolyamtársammal holtversenyben elsők lettünk a történelemből kiírt Ki miben tudós? vetélkedő megyei fordulóján, de az országos fordulóba a harmadik helyen végzett veszprémi mehetett tovább; van ez így…

Az érettségi szünet gyönyörű időszak volt, sokat voltunk az Árkádia belső udvarában; csak angolból kaptam négyest, viszont nem vettek fel a pesti jogi karra, így mentem a mezőlaki ÁMK-ba, pontosabban annak mihályházi tagiskolájába képesítés nélküli nevelőnek. Esténként a pedotthonba jártunk, sok nagyszerű tanárt, meg a pápai hagyomány egy jelentős részét ismertem meg ott, de az sem elhanyagolható eredmény, hogy megtanultam ultizni. Tarokkozni nem, azt csak néztük hétfőnként, amikor hosszú este volt, meg csütörtökön volt még ilyen; egyik nap a Dudás igazgató úr játszott, másikon a Varga Béla Ugodról. Minden héten.

Szombathelyre jelentkeztem aztán magyar-történelem szakra, helyhiány miatt magyar-könyvtár lett belőle. Először szenvedés volt a főiskolára járni, a vége felé meg már alig-alig jártam haza. Érdekes világ volt, a rendszerváltás sűrűje; életunt tűnődésekkel, protoértelmiségi köldöknézegetéssel, sűrű pipafüstben olvasott kötelezőirodalom-borzalmakkal (Három körösztény leányka – középkori drámai emlék, ma is vallatni lehetne vele…), óriási hangulatú Hali-meccsekkel, az Aranyhordóból tejeskannában hazahordott fehérborral, nagy koplalásokkal, elővonuló fehérszemélyekkel, a pénztárgépnél fizetett és az alumínium pultnál a barnaköpenyes csapostól megkapott Dongó-beli kávékkal, betlehemezéssel a Fő tértől a gyermekotthonig, albérlettel, kollégiummal, szakkollégiummal.

Szombathelyi negyedévesként már jártam a Miskolci Egyetemre is; kihívásnak éreztem a két intézmény egyidejű látogatását. Aztán a jogi tanulmányaimat sokszor rettenetesen untam, terhes volt Pápáról felkerekedni, konzultációra meg vizsgára járni. Csupa olyan tárgy ragadott csak meg, aminek alig-alig gyakorlati haszna: alkotmányjog, római jog, állam- és jogelmélet, jogdogmatika, nemzetközi jog. Azért az egyetemet elvégeztem, míg Szombathelyen A pápai hírlapirodalom kezdetei címmel írtam diplomamunkát, Miskolcon A nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviselete volt a dolgozatom címe.

88-ban alakítottuk helyben a Fideszt és mocorogtunk éjjel-nappal; kilencvenben már részt vettem a helyi kampányokban, aztán 92-ben – Inhauser László barátom tragikus halála után – a Fidesz Központi Hivatala munkatársaként megyei irodavezető lettem. Két évvel később rajtunk is átrohant a varsói gyors, így munkahely után kellett néznem: két igen szép évet töltöttem a Türr Gimnáziumban magyartanárként. Közben 1993 októberében megnősültem, feleségem Nyerges Eszter, a közgáz angoltanára lett, akivel tíz évig, 2003-ig tartott házasságunk. Két gyermekünk született, Bendegúz 1997-ben, Borbála 2000-ben. Bár Almádiban élnek, de sokat vannak Pápán is; ma is úgy érzem, hogy közösen neveljük őket. 

1994 decemberében a Vajda Péter lakótelepen önkormányzati képviselőnek választottak, a képviselőtestületben pedig az Ügyrendi Bizottság elnöke lettem. Jogász diplomám megszerzése után eljöttem a Türrből, az egykori pártházban működő Pápai Vállalkozási Központ vezetője lettem.

1998-ban – Kontrát Károly államtitkári kinevezését követően – Kovács Zoltán javaslatára alpolgármesternek választottak; ebben a minőségemben 13. évemet kezdtem idén a Városházán. Ugyancsak 13. éve vagyok a Veszprém Megyei Közgyűlés tagja és ott a Fidesz-frakció vezetője.

2004 óta Benecz Ritával élek együtt, kicsivel több, mint két éve immár a Fenyves utcában épült családi házunkban. 2006-ban született kislányunk Rebeka, aki a vajdai ovi növendéke; de gyermekemként tekintek párom közgázos, 18-évesmúlt nagyfiára, Patrikra is.

Vissza az eredeti megjelenésre